Nem sikerült papot szerezni a Vizicikányok táborába, ezért felkerestük a helyi atyát, Markó Gyula verbitát. A kapcsolatunk annyira meglepett, hogy eldöntöttem megírom nektek, hogy s mint történt.
A regnumi Táborozók könyvében is olvashatunk arról, hogy milyen fontos találkoznia egy közösségnek más közösségekkel vagy egy helyi templommal, plébánossal. Nem előre tervezetten, de találkoztunk a faluval. Kaptunk autót, friss tejet, korházba szállítást, buszt. Hmm. Megérte.

A Vizicickányok most voltak negyedikesek. Vértestolna mellett lévő Bunschu-kúthoz mentünk. Én csak az utolsó napokra néztem le, vannak nekik rendes vezetőik is.
A szervezés közben - mikor kiderült, hogy a felkért ferences atya mágsem tud lejutni a táborba - megkerestük a legközelebbi papot. Némi keresgelés után az interneten megtaláltuk, hogy Vértestolnát Markó Gyula verbita atya látja el. Két éve volt aranymisés! Ez kicsit megijesztett minket, hiszen ha már 52 éve pap, nem valószínű, hogy szívesen sétálna ki kisgyerekekhez az erdőben. Felhívtuk, hogy mikor van a faluban vasárnap és hétköznap mise. Meglepődtünk. A hangjában vidámság és frissesség volt. Kérdezte mikor megyünk, hova megyünk. De jó, hogy megyünk. Kérte, hogy ha arra járunk kopogjunk be hozzá.

Egy hétre rá elindutak a táborba. Mikor Vértestolnán leszállt a gyereksereg a hatalmas táskákkal a buszról, nem gondoták, hogy a sarkon ácsorgó idős úr a pap. Pedig az volt. Szerzett egy nyitott platós terepjárót, hogy a szegény kisgyerekeknek ne kelljen már a tűző napon ezekkel a hatalmas táskákkal gyalogolniuk. Minden cócmókot kivittek a táborba.
Pár nap múlva megjelent a táborhelyen. Vitt a népnek két dinnyét, és mindenféle zizit. Beszélgetett a gyerekekkel is pár szót. Megkért minket, hogy a vasárnapi misén ezt-azt mi énekeljünk.
Pont mikor indult volna el, az egyik gyereknek sikerült a baltát a lábába állítani és vinni kellett kórházba. Természetesnek vette, hogy ő rögtön beviszi a kórházba. A három öltést okozó sokk lecsillapítása érdekében a sérültet a kórház után egy fagyizóba vitte.

Bence (az egyik vezető) az akadályverseny kitűzése után a faluba idult, hogy legyen mit vacsorázni. Illetve a hucipucihoz kellett tej. A bolt már zárva volt, de a falusi nénik megígérték, hogy 1/2 7-re lesz friss tejük amit szívesen adnak. Amikor a tejért mentünk hiába próbáltunk fizetni. Nem hagyták. Sőt a futár alá egy kerékpárt is adta, hogy gyorsabban felérjen a táborba.
Az idillben egy bökkenő volt, hogy beígérték magukat estére a táborba. Ekkor nagyon csúnyákat gondoltunk. Kell a fenének az ingyen tej. Az utolsó este a mienk. Ki-mit-tud, hucipuci. Kinek kell vendég arra az estére. Majd velünk akarnak maradni egész este énekelgetni. Jaj nekünk! Minek is hívtuk fel egykor régen a plébánost.
Óvintézkedésket tettünk, vészprogramterver találtunk ki. Egy fél óra múlva megjöttek a vendégek, öten. Elénekeltünk nekik a vasárnapi (másnapi) szentmise énekeit. Páran a vezetők közül kicsit meséltünk, ki is vagyunk, mit is művelünk. Mondták, hogy csak 10 percre jöttek. Lett abból 20 is, de nem szándékoztak ott maradni egész este. Azzal mentek el, hogy másnap reggel tízre jön az autó, hogy a csomagjainkat bevigyék.

Vasárnap reggel tábort bontottunk. Csomagjainkat elvitték kocsival. A harminc fokos hőségben begyalogoltunk a faluba.
A misén mi ministráltunk (egy helyi ministráns vezérletével), a vezetők olvastunk fel. Az énekeket szinte felváltva a kántor orgonálta vagy mi gitároztuk (és furulyáztam). Az együttműködés szinte zökkenő mentes volt. A prédikációban (C év, XVI. évközi vas.) Gyula atya Mártához hasonlította a mi főszakácsunkat Annát. Dicsért minket, hogy a Regnum már régóta kitart, és milyen jó, hogy vannak akik nevelnek még gyerekeket. Örült, hogy a tábor előtt az első kérdésünk az volt, mikor van mise a faluban. Egyesével minden vezetőt bemutatta a falunak. (Megjegyezte a nevünk.)
A szentmise után, míg vártuk a buszt, a bezártuk a tábort a plébánia kertjében. Újra igazi WC-re mehettünk. Ott volt velünk kedvesen mosolyogva.

Majd megjött a busz. Elintézte, hogy a templom előtt álljon meg nekünk. Csak annyit kért, hogy ha valahol valamikor találkozunk mondjuk meg, hogy mi voltunk azok, akik 2007 nyarán ott a falu mellett táboroztunk.

Markó Gyula verbita. 52 éve pap. A szíve megnagyobbodott. Többször fel akarta adni már a munkát az a szív. Idős már, ereje nincs sok. A faluban kevés a fiatal. A hívő fiatalokból, gyerekekből végképp nincsen sok. Nem keseredett neki. A világ ilyen, hát ilyen. Hálát ad minden napért, és nagy örömmel üdvözöl egy arra járó keresztény csapatot. Igaz, igaz néha kicsit sokat beszél. Érthető hiszen szinte senki nincs körülötte.
Ha arra jártok, arra táboroztok ne felejtsetek el beköszönni hozzá. Neki is jót tenne, nektek is jót tenne.