Szombaton délután volt a szentelés. Egész délelőtt csináltam amit akartam, sétáltam. Majd az utolsó pillanatban kerékpárra pattantam.

Még reptéren szereztem egy térképet. Dániel pedig ellátott pár tanáccsal, hogy mit érdemes feltétlen megnézni. A szállásunk (egy jezsuita kollégium ifjúsági szállása) gyalog úgy fél órára volt a központtól.

Csoró voltam, nem vettem jegyet. Inkább gyalogoltam. Egy nagy parkon kellett átmennem, miközben eleredt az eső. Koppenhágai Városliget. Csakhogy, a sok esőtől itt minden fű zöld volt. Tavak, madarak, fák. Így kell parkot csinálni. Mire beértem a központba, kisütött a nap. Sétáltam erre-arra.

Olvastam korábban a koppenhágai ingyen kerékpárokról. Egy olyanra vágytam. A központban kb. 100 olyan hely van, ahonnan - mint az áruházak bevásárló kocsiait - kerékpárt lehet elvinni. A 100 hely még megvolt. De a jellegzetes tömör kerekű kerékpárok többségét már ellopták (főként a turisták). (Találtak már New Yorkban is koppenhágai kerékpárt.) Nagyon vágytam egy ilyenre. Gyalog olyan lassan halad az ember. És lőn csoda. Megláttam egy ilyen kerékpárt egy tárolóban.
Rohantam oda, de nem volt nálam bedobandó 20 koronás. (Csak euróm volt.) Egy 20 perc alatt találtam egy autómatát amiből szereztem pénzt, aztán a vidámpark (Tivoli) pénztárosa felváltotta nekem. Visszamentem, hátha még senki nem vitte el. Hát nem. Mivel nem volt lánca. A fene. Ezt beszívtam.

Kissé lehangoltabban mentem befelé. Biztos ami biztos bejelöltem a térképemen, hogy ide le lehet rakni ilyen kerékpárt. A benti sétáló utcákon nagy volt a tömeg. Sok turista. Nem szeretem őket. Keresgettem kisebb utcákat is. Rátaláltam a csaotnákra is. A kis tengeri csatornákon hosszú igen lapos hajók viszik a turistákat várost nézni. A hidak alatt senki nem fér el állva.
A kikötővel szomszédos téren kis piac volt, a másik oldalt egy hatalmas kerékpár tároló. Mellettük kerépáros taxi. A háromkerekűbe előre ülhetett az utas, és némi pénzért elvitték várost nézni. (Dánia nem szegény ország, el is kérik mindennek az árát. Elég keményen.)
A kis utcácskában pedig utcaseprő járt, de nem seprűvel, hanem egy kukára szerelt porszívóval.

Megláttam két szép piros biciklit aminek a sárhányójána a ‘rent a bike’ (bérelj kerékpárt) felirat virított. Ez kellett nekem. A tulajdonosai épp elmentek, ráadásul mégsem kérdezhetem meg rőlük, hogy bocs honnan szerezétek. Innentől kezdve meresztettem a szemem, hogy hátha felfedezek még ilyen kerékpárokat. De nem láttam újabbakat.
Egy szép parkban leültem egy kicsit pihenni. A fotós felszerelésem nehéz volt, és már órákat gyalogoltam. Ücsörögtem és nézegettem a térképet. És láss csodát, megláttam egy a ‘rent a bike’ reklámot a térképen.

Gyorsan megkerestem, hogy hol van az üzletük. Alig két sarokra. Felpattantam és siettem oda. A fiatal csávó jól beszélt angolul (én kevésbé). A feltételek egyszerűek. Hétfőn 1/2 10-ig kell visszavinnem. Az ára is jobb mintha mindenhova buszoznék. Elkért viszont 300 koronát letétbe. Annyim nem volt. El kellett rohannom megint váltani. Volt rá 20 percem, mert zártak. Rohanás erre-arra. Hol lehet valami ahol szombaton délben lehet váltani.
Találtam.
Váltottam.
Visszarohantam.
Kitöltöttem a papírokat.
Még útlevélszámot sem kértek, csak egy címet, hogy hol lakom. A fickó elővett egy szép ezustös agyváltós kerékpárt. Beállította az ülést, keményre fújta a kerekeket, megnézte a fékeket és jó utat kívánt.

Volt egy kerékpárom. Nekem, egy kerékpárom. Koppenhágában. Úgy éreztem magam, mint kerékpáros Koppenhágában. Már nem egyszerű hülye turista voltam. Bárhová el tudtam jutni. A sima utakon ez az egyszerű kerékpár is jól röpült. Kitágult a tér.
Eltekertem messze-messze kis utcákon és csatornákon keresztül a világ végére. Ahol a hatalmas szélerőművek álltak sorban. Az egyik lábánál megálltam a tengert és a hajókat nézni. Kis vitorlások, és böszme nagy tengerjárók. Kék tenger. Majd gyorsan vissza.
Végig tekertem pár vitorlás kikötőn. Láttam svéd kétárbócost, ahol a tulaj a parton varrogatta a vitorláját. Láttam már több közbiciklit is (bár már nem volt rá szükségem, jobb volt nekem). Bekerekeztem mindent. Négyre ott voltam a templomnál.

Volt nagy csodálkozás és kérdezgetés, hogy honnan szereztem, mennyiért kaptam. Hiába vágytak rá, mert a bolt 1-kor bezárt és hétfőig ki sem nyitott. Én is csak az utolsó pillanatban szereztem egyett. Ez a szerencse, vagy inkább valaki más. ;) Juppé.

A szentelés szép volt a kicsike kápolnában. Utána volt nagy eszem iszom. Én dolgoztam: fényképeztem. Dániel megkért rá. Szép volt, jó volt.

Este volt még egy komoly gubanc. Kiderült, hogy elfelejtettek reggelit venni. (A reggelit közösen intéztük.) Az olaszok már teljesen bepánikoltak, hogy mi lesz így velük. Nekem eszembe jutott, hogy (kerékpárral) a közelbe láttam egy ABC-t. Hátha nyitva van este 10-ig. (21:40 körül járt az idő.) Pénz, táska és irány bolt. “Mentsük meg a világot” projekt.
Csakhogy hülye voltam. Az idő szorított, de nem kellett volna kapkodnom, csak sietnem. Én kapkodtam nagy világ megmentő lelkesedésemben. A bolt előtt a szürkületben nem vettem észre, hogy a járda úgy 3-4 cm-rel feljebb van. Laposszögben érintettem és elzúgtam. Csúsztam a földön kerékpárostul. Kellett nekem rohanni. Egy szembe jövő azonnal megállt és kérdezte jól vagyok-e, nem kell-e segítség. (Itt szinte mindenki beszélt angolul!!)
Segítség nem kellett. Komoly bajom nekem nem történt. Csak az egyetlen ünneplő gatyámnak. (Szentelés után még nem jutottam odáig, hogy átöltözzem.) Sajnos a az ülésről is lehorzsolódott egy darab. Ez idegesített legjobban. (Mamám inkább a gatyáért bánkódott.)

A bolt 10-ig nyitva volt. Bevásároltam és így megmentettem a világot. Volt nagy öröm reggel, amikor nem kellett éhezni. Ennek az örömnek ára volt. Vagy sokkal inkább az én kapkodásomnak. Némi önmarcangolás után lefeküdtem aludni. És este lett és reggel. Egy újabb nap.