Nem volt még 24 órája, hogy a gépem leszállt Rómában. Már beköltöztem az új szobámban, de még nem éreztem magam otthon, hiszen a nyolc láda kibontva széttúrva ott hevert a szoba közepén. Még nem húztam fel az ágyam, még nem kerestem elő a pizsamám. Úgy aludtam el, ahogy ért az éjfél. Reggel álmosan kászálódtam ki az ágyból. Nem túl jó kezdet. valahogy rendbe szedtem magam és rohantam a misére, hogy el ne késsem.
A hatalmas kápolnánk barátságosan várt mint mindig. Hiába szidják páran, én megszerettem. Nem egyszer menekültem éjjel a kápolnába egy kis békre vágyva. Tudom a békét nem a kápolna adja, hanem aki ott lakik, de akkor is.
A kápolnában ott imádkoztak a többiek, ahogy ilyenkor szoktak. Még nem adták ki az új ülésrendet, így mindenki oda ülhetet ahova akart. Én maradtam a régi megszokott helyemnel. Lehajtottam a széket, leültem. Sok-sok kispap. Sokukat még nem állt módomban köszönteni. Innen-onnan suttogva köszöntöttek.
Majd megszólalt az orgona ismerős hangja. Elkezdődött a szentmise. Felharsant a kezdő ének. Erre elhagyott az álmosság, olyan csodál(koz)hatnék jött rám. Amikor elkezdődött az ének 120 kispap énekelt. Évközben fel sem tűnik, hogy 120 kispapnak van ám hangja, ha énekelnek. Nincs ebben semmi különleges, mégis így év elején meglepett. Egészen oda voltam lelkesedésemben. Nem egy kis pár fős kóruska énekelt, nem a hajnali misére érkező álmos hívek énekeltek. 120 kispapből áradt a hang. Nem énekeltek több szólamban, nem énekeltek semmi különlegeset. Egyszerűen csak énekeltek. Énekeltek. Énekeltünk. Zengett a hatalmas kápolna. Az ének a csontomig hatolt. Minden nyelv áldja az Urat. Így már lehet évet kezdeni. Az olaszok sok tekintetben bolondok, Rómában tanulnom sokszor nehéz. Egy ilyen reggelért mégis megéri. Együtt dicsértük az Urat az énekkel, nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem egy szívvel-lélekkel, telitüdőből szólt és szólt a zene.

Két perc és vége. Csak egy bevonulási ének volt. Semmi extra. Mégis máig bennem maradt.