Tegnap az ötödév közösen látogatást tett Róma legnagyobb börtönében (Rebbibia - Nuovo complesso). Maffiózókkal, gyilkosokkal imádkoztunk együtt a szentmisében. Mise után még váltottunk pár szót. Találkoztam egy magyarral is.

Az ötödév az akolitátus éve. Az egység szolgálatának éve: az oltáriszentség szolgálata, és a legnhezebb sorsúak szolgálata. Minden akolitus valamiféle szeretet szolgálatot folytat, plébánia látogatás helyett. Vannak - mint én is - akik kórházakat látogatnak, mások leány anyák és AIDS-esek közösségével foglalkoznak. S vannak akik börtönbe járnak. Ketten közülük a fiatalkorúak börtönébe mennek.
A börtönbe járók hívták meg az egész évfolyamot. Legalább egyszer lássunk börtönt közelről. Egy 2 órás tapasztalat nem sok, de több mint a semmi. Kitűztük hát a napot, és elküldtük az adatainkat, hogy kaphassunk belépési engedélyt. Tegnap reggel - betegeimet magukra - hagyva elindultunk a börtönbe. (Dec. 8 itt munkaszüneti nap, sőt ünnepnap. Így szombaton látogattam meg a kórházban a betegeimet.) Sűrű fellegek borították Róma egét. Barátságtalanul hűvös volt a reggel. Charles (kispap Haitiből) már kesztyűt húzott. A börtön magas fala alatt gyülekeztünk. Az út túloldalán is (a börtönön kívül) szögesdrót húzódott. A fal tetején ott figyelt az őr. Barátságtalan idő, mogorva börtönépület. S alatta 17 vidám fickó várta a fő börtön káplánt. (Illetve velünk volt még az ötödév elöljárója és a rektorunk is.)

Megjött a kis öregúr. Együtt mentünk be. A börtönben már vártak minket. Csomagjainkat le kellett adni, mint egy uszodában. Hiszen nem szabad bevinni fegyvert, mobilt, esernyőt, fényképezőgépet és még sok minden mást sem. A hatalmas fal hatalmas kapuja lassan morogva kinyílt. A hidegben vacogó őr megnézte, hogy mind rajta vagyunk-e a listán, majd személyi okmányainkat elcserélte egy-egy sorszámozott “vendég” bilétára. Nehogy az őrök összekeverjenek minket. Miután mindenki bejött bezárult a nagy kapu. Benn voltunk, de még csak a fal gyomrában. Pár perc múlva kinyílt a fal másik fele és beléptünk Róma legnagyobb; mintegy 1200 fős börtönébe. Mindenütt őrök, kamerák, rácsok és zárak.
Nem egy épületből áll ez a börtön. Az egyes blokkoknak külön épületük van. A konyhának és ebédlőnek megint csak külön épülete van. A “börtön negyed” közepén egy ici-pici parkkal körülvéve ott áll a kápolna. Mégis csak Olaszországban vagyunk. A börtön közepén is Isten áll. Úgy-ahogy.
A kápolnában elfére kétszáz ember biztosan. Modern, beton és tégla épület. Benn semmi nem utal arra, hogy egy börtön kellős közepén vagyunk. Velünk egy időben szállingóznak a rabok is a misére. Tegnap a magas biztonsági szintű (alta sicurezza) blokk jöhetett a központi kápolnába. Ők a legkeményebbek. Igazi olasz maffiózok. Akik bombákat helyeztek el üzletekben, ha nem fizettek. Rokonokat öltek és ölettek, ha gond volt a munkával. Hatalmas pénzeket szerettek. Most ott vannak a börtönben, de a család; a maffia várja őket vissza. S ezek egymás után jöttek sétálva a templomban. Összesen úgy negyvenen lehettek, akik eljöttek.
Elkezdődött a mise. Mi énekeltünk és zenéltünk. Olyan volt mint egy plébániai mise. Igaz a hívők között nem volt gyerek, és nő is csak kettő. Egyébként nem látszott, hogy hol vagyunk. A leghátsó padban ült csupán 3-4 őr. Egyszerű figurák kék “büntetésvégrehajtási rendészet” feliratú kabátban. Fura volt. Tudtam, hogy hol vagyok, kik ők. Tudtam, hogy koránt sem biztos, hogy mind Istennel akart találkozni a szentmisében. Mégis nehéz volt megemészteni, hisz nem volt mindenkinek maffiózó feje. Egyszerű olasz férfiak. A legmaffiózobb feje az egyik fiatal káplánnak volt.
A mise végén a fő káplán megkért egy kispapot, hogy meséljen a szemináriumról. Majd egy rabot, hogy meséljen a börtönről.
Én a mise végén az egyetlen magyar rabbal beszélgettem. Már három és fél éve ott van. Amikor hozták, még nem beszélt olaszul. Azóta szinte sosem beszél magyarul. Bár az egyik római magyar pap rendszeresen jár hozzá. Magyarul beszélgettünk. “Mennyibe kerül egy jegy?” - kérdezte. Mit érdekli őt? Hiszen még hosszú évekig nem utazhat metróval?! Épp ezért. Mi, vendégek, vagyunk szinte az egyetlen kapcsolat a világgal. “1 euró a jegy.” Vagyis van még világ, létezik, mozog, él.
A falon kívül megittunk egy kávét néhány őrrel. Majd a maffiozó kinézető Massimiliano atyával beszélgettünk egy fél órát.

Nem láttunk sokat. (Bár a börtönbe rendszeresen látogató kispapok járhatnak a cellákban is.) Pár óra, egy-két benyomás. Viszont egy ilyen benyomás után sokkal jobban értjük amit a káplán mesél börtönről, őrökről, emberségről.
Nincs annyi tapasztalatom, hogy itt előállhassak nagy gondolatokkal. Erőm sincs annyi, hogy mindent leírjak, amit Massimiliano atya mondott. Egy-két fontosnak tűnő dolgot azért leírok:

  • A börtönőr egy egyenruhás rab. Legalább annyira törődni kell velük mint az elítéltekkel. Sok köztük az alkoholista, elvált stb. A börtön tette tönkre őket.
  • Sosem értheted meg őket. Sokáig el lehet jutni, de soha nem lehet őket igazán megérteni. (Ez az élet sok területén így van.) Nem tudhatod átérezni milyen az, mikor az ajtón nincs kilincs, mikor mindenen rács van, mikor engedélyt kell kérned a fürdéshez is, mikor a párnád a WC mellett van… Egy világ választ el.
  • A börtön alapvetően el van rontva. Mert mikor kikerülnek még metróra sem tudnak szállni. A börtön összenyomja az emberséget, hiszen mindig mindent kérni kell.
  • “Itt ápolgatjuk a maffiózókat, de mi van az áldozatokkal?” - kérdezte egy kispap. Barátjának az unokatestvérét a helyi maffia gyilkolta meg. Erre mondta a káplán, hogy a börtön csak egy rétege a papi “munkának”. “Le kell fedni a teljes esemény teret.” De nem csinálhat mindenki mindent.
  • Emberrel beszélsz mindig, nem egy tárggyal, számmal, elítéltel. Teljes emberrel. Ami azt is jelentheti, hogy átver, ami fájdalmas. Egy konkrét, bonyolúlt emberrel beszélgetsz. Ami nem jelenti azt, hogy bármit mondhatsz.
  • Mit/kit ítélek el? A bűnt vagy a bűnözőt? És kinn a plébánián?

És még sok-sok kérdés és töprengeni való előjött. Kis gyakorlati vackok és nagy az egésze meg (nem) alapozó kérdések. Ez egy börtön. Egy röpke két órás találkozás után. Nem tudtunk meg mindent. Nem is az volt a cél. Csupán annyi történt, hogy megtudtuk mi az amit nem ismerük. Kevés pap ismeri a börtönök világát. Nem is mindegyiknek hivatása. De van ott egy világ a falakon belül, és Istent nekik is el kell vinni. Nem az egészségeseknek kell az orvos. (Amúgy én egészségesebb vagyok mint ők??)