Regel még előbújt a map egy pillanatra, de aztán esett. Először a kórházban jártam. Ma Norbert atya nem tudott jönni, így kettőnké volt az egész kórház. Ebéd után nem mehettem úszni, pedig már nagyon jól esne. Fényképeznem kellett a focimeccsen. Szentségimádás előtt még be kellett suvasztanom egy furulya próbát. Este még két csoporttal közösen megnéztünk a 23 című filmet. Sok volt ez egy napra.

A kórház. Mivel Norbert atyának sok keresztelője volt, nem tudott eljönni a kórházba. Mi tartottunk igeliturgiát. Előtte viszont két-két emeletet kellett végiglátogatnunk. Sietni kellett.
Az egyik szobában találtam egy Rubic Ernő féle bűvös kockát. Meglepődtem. Egy román beteg hozta magával. A komunista párt kampányában már láttam a kockát; filmekben is szerepelt, de így kézben egy külföldinél még sosem. :) (Karácsonykor kiderült, hogy nálam jóval fiatalabb unokatesóim ki tudják rakni a rubic-kockát. Ez annyira letaglózott, hogy előkotortam egy régi-régi kockát és nekiálltam kirakni. Papír segítségével már megy. Az első két és fél sor anélkül is. Csak azért is megtanulom.)
Volt egy még érdekesebb találkozásom is. A 744-es szobában az egyik ágyon fekszik egy férfi. Várják az első unokát, de a férfi nagyon beteg. Éjjelenként nagyon rosszul van, már kezdi elveszíteni a lelkierejét. (A felesége és a doktor csak úgy tömködik vissza belé.) Szörnyű fájdalmai vannak, de kitart hitében és imádkozik magáért és értünk kispapokért is. Igen nagy dolog. Én tanulom tőle a hitet. A találkozás mégis a szobatásával volt, egy idős úrral. Egyenlőre aránylag vidáman bírja a megrázkódtatásokat. Mondtam, hogy elhoztam Krisztus szent testét; megáldozhatnak. Az idős úr azt mondta, hogy ő nem. Ebben még nincs semmi meglepő. Nem hagytam annyiban. Ha ők nem tudnak Istenhez menni, majd Ő megy hozzájuk, mondtam.
Az öreg úr elmesélte, hogy nem gyónt és nem áldozott mióta megházasodott. S mikor házasodott? Több mint ötven éve. Ötven év házasság, az már szép. A feleség sajnos nem tudta meglátogatni a kórházban, mert egy másmilyen betegséggel volt a napokban kórházban. 50 hűség. Mégha voltak is gondok, ne adj’ Isten félrelépések, még akkor is szép, hiszen most is együtt vannak és nagy szerettel gondolnak egymásra. (Legalábbis a férj a feleségre.) 50 év.
Bíztattam, hogy itt a legnagyobb lehetőség, ötven év után. Szólhatok az atyának és a napokban valamikor feljön és meggyóntatja. Persze meg is dicsértem az házassága miatt.
Ami igazán meglepett, hogy azt mondta, jó; mehet az atya. Majdnem elsírta magát úgy mondta, hogy jöjjön. Szóltam Norbert atyának. Remélem sikerül újra rátalálnia Istenre, és még ötven év boldog házasság várja.

Ebéd után nem sok időm volt, mert menni kellett a meccsre. Egész szombaton esett. Vasárnap reggel egy kicsit kisütött a nap, de az ebéd alatt szakadt az eső. Felkészült a csapat arra, hogy vizilabdázniuk kell majd foci helyett. Én is összeszedtem két esernyőt, hogy el ne ázzon a fényképezőgép.
Elindultam a meccsre. Magam, tömegközlekedve. Egyszerűen így egyszerűbb. Tavaly még a csapat mindehova vitt magával. Most nincs annyi helyük. Tavaly egyszer úgy jártam, hogy közel fél órát vártam az öltözőnél a mérközés után, s amikor végre kijött az a kispap aki a helyszínre fuvarozott, közölte, hogy ő nem megy vissza a szemináriumba. Sajnálja, de csináljak amit akarok. Szólhatott volna korábban is. Kivételesen még egy euróm sem volt buszjegyre. A múltkor meg hiába ígérte meg a drukkerek főszervezője, hogy kerít nekem autót. Elfelejtette. Kifüggesztette a listát, hogy ki kivel megy és én nem voltam rajta. Aztán szóltam neki és az utolsó fél órában szerzett helyet. Azok pedig minden előzetes állításuk ellenére nem tudták, hogy hova kell menni. Nem is voltunk ott a kezdőrugáson. No, ezért döntöttem úgy, hogy kényelmesen odametrózom.
A mérkőzés sem dobott fel. Felvettem a fülhallgatómat és fényképezgettem. Délután 4-kor kezdődött. Az eső 3 körül elállt, de nagyon hideg volt. (Legalábbis római viszonylatban. Sapkát húztam.) Hamar eltűnt az utolsó napsugár is. Este fél hatkor itt Rómában is sötét van. Csak az utolsó két percre kapcsolták fel a reflektorokat. A fényképezéshez pediglen fény kell.
Összességében volt egy nem túl izgalmas meccs, ahol rendesen még a fényképezéssel sem lehetett játszani, mert nem volt fény. Az egész ráadásul akkor, amikor a lengyel haverom egy jót úszott a falakon kívüli Szent Pál bazilikával szemben.

Hazaértem,ledobtam magamról mindent. Ideültem a gép elé, hogy kiírjam magamból az érdekes reggelt és a focit. Erre szinte rögtön jün a csoporttársam, hogy gyakoroljunk. A hétfői csoport misén szoktunk zenélni. Áldozás alatt ill. inkább után egy kis elmélkedős darabra szoktunk zendíteni. Furulya és egy gagyi elektromos zonogra. A hátam közepére sem kívántam. Pedig a zenét szeretem, nem? Lételemem. A fickó nagyon lelkes és kellően rágja a fülem, hogy dolgozzunk. Csakhogy. Az elektromos orgonát nem szívlelem, főként frulya-zongora daraboknál. Maximum egyszer próbálunk. (Bár ő tényleg gyakorol előtte. Ráfér.) Egy próba arra talán elég, hogy sikerüljön együtt a darab végére jutni. Általában sikerül elérni, hogy együtt fejezzük be, de menet közben akár egy ütemes eltérést is képesek vagyunk produkálni. Hol vagyunk még attól, hogy zene legyen belőle. Nem szokott a közös zenéléshez. Eleinte templomi kb. gitáros énekeket akart elorgonálni-furulyázni. Mostanra már sokat fejlődött.
Ezért van, hogy nem rajongok mindig, ha megkeres, hogy próbáljunk. Vasárnap még a szentségimádásos zsolozsma előtt próbáltunk. Egy kedves gavotte volt Handel-től. Aránylag egyszerű a kísért, a furulya viszont ritkán pihen meg, hogy kifújhassa magát. Komolyan kellett koncentrálnom, hogy eltaláljam a hangokat. :) Végre. Nagyon lassan játszottuk. Lassan-lassan rávettem, hogy egészségesebb tempót válasszunk. Kivételesen szinte öröm volt együtt zenélni. Ugyan én azt tanultam, hogy bármi történik nekem - mint furulyásnak - mennem kell tovább, majd a zongorakísérő megtalál. Jelenleg ennek a fordítottját játszuk. Itt ott bevárom egy fél ütemmel, vagy levágok egy kanyart, hogy utolérjem. Küzdelmes. Azt azért nagyon szeretem és tisztelem Gabriele-ben, hogy szinte örül a megjegyzéseimnek. Próbálom magyarázni, hogy nem hangok egymásutánisága van, hanem dallamok és ívek vannak, és azt érezni kell legalább, ha nem is halatszik az orgonán.
Küzdelmes ügy, de legalább lelkes és rágja a fülem, hogy gyerünk.

Az esti szentségimádásos zsolozsmáról most nem írok. Fontos volt, de semmi különleges. Arról már írtam. Az jó, hogy van.

Este két csoport összeült. A mi két csoportunk közösen volt az év eleji “misszióban”. Megnéztük a 23 című filmet. Pszicho ízé. Jót lehetett nevetni rajta. Az is jó volt, hogy nem tudtam, mi fog történni. Meglepett.
Viszont hiába “pszicho ízé”, békén hagyott. Nem hagyott gondolkodni valót, kérdéseket, semmit. Nem úgy mint a Fűrész. No, az mély nyomokat hagyott bennem. Nem a vér és szenvedés. Az a 23-ban is van elég. A fő kérdése ami befészkelte magát az agyamba és azóta is elő-előjön. Képes lennél levágni saját magad a saját lábadat a saját túlélésedért? Vagy az a szögesdrótos szoba… Tudom, elég kicsi annak esélye, hogy ilyenre kényszerüljek, de akkor is. Lenne erőm ahhoz? Vagy lenne erőm meghalni békében? Az életbenmaradás ösztöne mennyire erős? És amikor nincs idő gondolkodni. Tudom, butaság ilyeneken gondolkozni. De ott motoszkál néha a fejemben. Nem tudom egyenlőre elég jól leírni a kérdésem, de ott lapul. Ennyit a pszichopatákról.

Este valamikor 11:30 után sikerült ágyba jutnom. Végre. (Nem olyan rossz az élet. Csak néha a csapkodó hullámok megzavarják a nyugalmam. Pedig ott lenne a mélyben minden barátságosan csendes és nyugodt.)