L’Osservatore Romano-nak “Il coraggio e la gioia di servire la veritá” című cikke 2008. február 2-án. Szabad, kissé igénytelen, néhol magyartalan fordítás tőlem.

Róma püspöke a szemináriumában
[…]A Pontificio Seminario Romano Maggiore-ban [magyarul: Pápai Római Nagyszeminárium] tett látogatás végén a Pápa ezt a beszédet rögtönözte:
Szeretnék köszönetet mondani a szószólótoknak ezekért a szép szavakért, köszönetet mondani ezért a lehetőségért, hogy köztetek lehetek. Igazán otthon érzem magamat itt, ahol sok fiatal készül arra, hogy Krisztus hírvivője, evangelizálója legyen ebben a mi világunkban.
Ma, az esti zsolozsmában, különösen megérintett a zsoltár szava, ahol Izaiás hálát ad Istennek a szó adományáért, ami leszáll mint a gyapjú. És azt mondja: nem adtad meg ezt mindenki másnak, csak nekünk adtat meg ezt a kegyelmet, hogy ismerhetjük az akaratodat, a te terveidet.
Az izraeliták nem tehernek, egy a vállukat terhelő igának tekintették azt, hogy ismerik Isten parancsait, hanem mint nagy ajándéknak: a világ éjszakájában tudják ki Isten és merre menjenek, melyik az életnek az útja.
Ezzel a gondolattal együtt még inkább igaz nekünk keresztényeknek tudnunk, hogy Isten szava többé nem csupán parancs, hanem a Krisztusban megtestesült szeretet ajándéka. Ténylegesen mondhatjuk: köszönjük Urunk, hogy megadtat ezt az ajándékot, hogy ismerhetünk Téged; aki Krisztusban ismer Téged, ismeri így az élőszót és ismeri a sötétben, ennek a világnak a sok rejtélyében, a sok megoldhatatlan probléma közt, az utat amerre mehetünk: ahonnan jövünk, mi az élet, mire vagyunk hivatva.
És rögtön [tovább] gondolom, hogy ezzel a hálaadással a tudásért és az ajándékért, a megtestesült Isten ismeréséért, fel kell ébresztenünk a gondolatot: de ezt közölnöm kell a többiekkel, ők is keresnek, ők is jól akarnak élni, ők is szomjaznak arra, hogy megtalálják az igaz utat, és nem találják. Amennyire inkább kegyelem, annál is inkább kötelesség ismerni Jézust és ő általa meghívottnak lenni pont azért, hogy segítsünk a többieknek, hogy ők is örömmel hálát tudjanak adni Istennek, mert megkaphatják a kegyelmet, hogy ismerhetik ki vagyok én, honnan jövök, hova megyek.
A Kegyelem Nagyasszonya, a Bizalom Nagyasszonya [Madonna della Fiducia] nagy bátorsággal egészen rábízta magát az Úrra. A papság, mint ahogy mondtam a prédikációban, egy kaland ebben a mai, ellentétekkel és hittagadásokkal teli világban. Egy kaland, de egy gyönyörű kaland, mert valójában a szív mélyén ott van ez a szomjazás Istenre.
Ezekben a napokban jártak nálam az ukrán görög-katolikus püspökök ad limina látogatáson. Legfőképpen a keleti részén [Ukrajnának], a szovjet rezsim miatt, a nép több mint a fele közömbösnek, vallástalannak hívja magát. Azt kérdeztem tőlük [a püspököktől]: mint tesztek, hogyan viselkednek, mit akarnak? És az összes püspök azt mondta: nagyon szomjaznak Istenre és meg akarják ismerni, látják, hogy így nem tudnak élni.
Tehát minden ellentmondás, ellenállás, ellentét ellenére van szomjazás Istenre és nekünk gyönyörű hivatásunk segíteni, elvinni a fényt. Ez a mi kalandunk. Igaz, sok az előre nem látható dolog, sok a komplikáció, a szenvedés, és minden egyéb. De a hírüladás pillanatában a Boldogasszony is tudta, hogy előtte egy ismeretlen út van, és mivel ismerte Isten Szolgájáról a jövendöléseket, ismerte a Szentírást, kikalkulálhatta, hogy ezen az úton sok szenvedés is lehet. De hitt az angyal szavának: ne félj, mert a végén Isten az erősebb, ne félj a kereszttől sem, a sok szenvedéstől sem, mert végeredményben Isten vezet minket, és ezek a szenvedések is segítenek megérkezni a fény teljességéhez.
Így a Bizalom Nagyasszonya adja nektek is ezt a nagy bizalmat, ezt a bátorságot, ezt az örömöt, hogy Krisztus szolgái lehettek, az igazságé, az életé.
Köszönöm mindannyitoknak és az Úr áldjon meg mindannyitokat!