Kórház

Most jöttem a kórházból. Rég írtam már róla, pedig minden héten járok a betegeimhez, és még mindig nagyon meghatározó élményt jelent nekem.

Ketten járunk a Clinica Ematologia Umberto I-be. A szicíliai társam a gyerekosztályt járja, nekem van egy felnőtt emeletem. Év elején mindig rá kellett várnom, mert én már egy óra után nem tudtam mit kezdeni magammal (és a betegekkel), ő meg hosszan játszott a gyerekekkel. Mára megfordult a helyzet. Akármennyire is sietek, sosem érek időben a végére. Túl sokat beszélek, beszéltetek.

A kedves mindenes takarítő néni, aki meg szokott kínálni egy kis uzsonnával, külön szólni szokott, ha valaki nagyon lehangolt volt az elmúlt pár napban. Ilyenkor semmiképp sem menekülök ki az első hümmögésre, hanem kitartok. Majd egy negyed óra múlva nevetve távozok. Nevetve minden beteg sokkal szebb.

A betegeim nagy többsége visszajáró lélek. Van akivel még októberben ismerkedtem meg. Másokat januárban láttam utoljára. Sajnos előbb-utóbb a betegek nagyon nagy százaléka visszatér a kórházba. A visszatérésben mindig ott az érdekes kérdés, hogy vajon kivel kerül egy szobába. Három-négy hétig egy szobában betegeskedni valakivel nagyon meghatározó élmény. Van olyan, hogy ha valaki előbb szabadul, akkor visszajár néha meglátogatni egykori szobatársát. De legalább telefonon megkeresi.

 

Két hete vicces párosítás történt. Egy szobába került a nagydarab zsidó, és a fiatal neokatekumen. Ez ám a jó párosítás. Van mit tanulniuk egymástól. Sajnos hallottam olyan mende-mondát, hogy nem mindig viselik egymást szeretetben. (A szenvedés közepette nem mindig a legszimpatikusabb oldalukat mutogatják a betegek.)

Most vagy fél órán át csak náluk voltam. Remek beszélgetés volt. Ott volt a zsidó, a neokatekumen, a felesége, és a szomszéd beteg kicsit filozófikus alkatú, úri férje. No, meg ott voltam én, a teológus hallgató.

A kispapi foci megbeszélése után komolyra fordult a szó. Beszéltünk Isten létezésének bizonyításáról. Arról, hogy a szentáldozás mennyire kannibalizmus. Isten emberré lett. Az ember végtelen embersége. Arról, hogy mivel emberek vagyunk, minden tettünkben ott van egy kis egoizmus is. Arról, hogy miben különbözik Savonarola áldozata, és Krisztusé. (Hiszen mindeketten meghalltak azért, amit hirdettek. Miben különbözik a kettő.) Stb. stb.

Nagyon tanulságos egy társalgás volt. Sokat kellett "moderátorként" szerepelnem, hogy a válaszaikkal ne egymás mellett lőjjenek el, hanem arra válaszoljanak, ami a kérdés volt. Néha az  indulatokat is fékezni kellett, amikor kezdtek nagyon belehevülni az Egyház védelmében.

Nagyon élveztem. Kultúrált, művelt emberekkel volt dolgom. A zsidó nagyon sok mindent tud az Egyházról és történetéről. Én valamennyit tudok a zsidóságról. Jól megértettük egymást. Megértettük, hogy miért nem értjük egymást. Miért nem érthetjük meg soha egymást.

Sok minden kérdés, előítélet felmerült. Egytől egyig sikerült többé-kevésbé megmagyarázni, hogy miért hibás a véleménye. S ezzel mindig eljutottunk az alapokig. Isten emberré lett. Lejött a földre. Ez ami egy zsidónak teljesen lehetetlen. Ilyen nincs. Az egy igaz Isten az egekben van. Ráadásul egy az Isten. Akkor, hogy beszélgethet Jézus az Atyával.

Ugyan a közösen gondolkodást néha megpróbálta megnehezíteni az, hogy fel-felemlegette, hogy az Egyház mennyi rosszatt tett az elmúlt századokban. Ilyenkor a neokatekumenék megpróbálták megvédeni a becsületünket, de én nem hagytam. Elismertem, hogy mennyi mindent - sokszor szándékosan - rosszul csináltunk. Ezzel nem lehetett mitt tenni, és lehetett komolyan tovább beszélgetni.

Nem akartam senkit megtéríteni. Nem akart senki megtéríteni engem. Kölcsönösen elmeséltük, hogy mit miért hiszünk (és mit miért nem). A hitünk közös pontjairól is szó volt. A végére persze nem jutottunk, mert nem is nagyon lehet. De kölcsönösen szétoszlattunk előítéleteket, s egymást kölcsönösen tisztelve, megállapítottuk, hogy más a hitünk.

 

Aztán átmentem a másik szobába. Ott két kedves néni fekszik. Mindegyikük visszatérő vendég. Velük is jó beszélgetni, mert nyugodtan elmondhatom, hogy milyen fáradt vagyok, és hogy honvágyam van.

A túloldalt a másik szobában pedig egy alig harminc éves fickó van. Azt mondja, hogy a mamája - aki éppen ott volt - nagy ateista. Ő meg egy semmi: nem tudja miben hisz, vagy nem hisz. Nem tudja van-e Isten vagy nincs. Ha megjelenne neki, mennyivel egyszerűbb lenne. De érdekes lett volna tovább beszélgetni vele, de már így is fél óra késésben voltam. Nem akarnám egyből megtéríteni, egyszerűen csak érdekelne, hogy miért gondol micsodát.

 

Ez a kórház. Néha van, hogy mindenki rosszul van. Akkor nem beszélgetünk nagy dolgokról. Esetleg felvidítom őket, vagy csak ott vagy mellettük egy pár percig. Csendben szinte semmit sem szólva. Mikor, hogy…