Exit. Annyit tesz mint „kijárat”. A kórházi szakzsargonban az örök kijárat; a halottat nevezik exitnek. Tegnap, életemben először, halottat is cipeltem. Még sosem láttam halottat ilyen közelről.

Első napom a kardiológián. Még reggel volt. Ültem. Vártam. És akkor jött Imre, hogy engem keres: exit van. Exit. Kemény ez a szó. Mindent elkövet azért, hogy ne találkozhass a halál tényével. Pedig muszáj.

Szóltam egy másik Lacinak. Átballagtunk a főépületbe. Közben a kisbuszt megtankolta a sofőr. Saját zsebből. Elkértük a hullaház kulcsát, és benyitottunk.

Halottal igazából sosem találkoztam még. Ez volt az első, nagy találkozás. Nem volt romantikus, nem volt érzelgős, nem volt semmilyen. Dolgozni kellett, hát dolgoztunk.

Felhúztuk a gumikesztyűt. Megkértük a boncsegédet, hogy tolja arrébb a nénit, akit éppen akkor öltöztetett, mert nem fértünk oda a hűtőhöz. Kinyitottuk az egyik hűtőt és kerestünk egy üres helyet az újonnan érkezőnek. Kikaptuk a tepsit, ráraktuk a tetőt, és az egészet bedobtuk a kisbuszba.

 

Felsiettünk az osztályra. Megragadtuk erős kézzel a fehér vászonba csomagolt elhunytat és átraktuk a tepsire. Mehet rá a fedő, és irány a kijárat.

Hosszú folyosókon keresztül vezetett az út. Csöndben álltak félre. A liftes sopánkodott egy sort, hogy miért az ő liftjét kell használnunk. Majd átvittük a kisbusszal a hullaházba, zsupsz bele a hűtőbe. Elbúcsúztunk a gumikesztyűtől és a boncsegédtől, és mentünk betegeket szállítani innen-oda, s onnan-ide.

 

Nem volt viccelődős hangulatunk. Nem volt szomorú, vagy gyászos hangulatunk.

Melósok voltunk, melóztunk.

Azért egy cigi kellett előtte.