Most értem haza. Még szokom. Bogaras lettem.

(És fényképeztem is.)

A Szív - Szentjánosbogár Lelkinapok 2009, SITKE – hirdeti a koszos, összegyűrt póló mellettem a földön. Rólam még csöpög a víz. Nem az izzadtságtól, nem a záportól. Pedig de jó is volt az.

Egy hete ugyanígy ültem a szobámban. Mellettem a telepakolt hátiszák, a púposra tömött gitártok és a titokzatos ládikám. Szinte indulhatnék tovább. De még nem lehet. A fejem még nem hagyta el a gyerekeket, a fejem még lenn van Sitkén. Idebenn még ég a tábortűz, zeng a falu a csillagos ég alatt, miközben a távolban újra dörög és villámlik. Mennék bele újra. Minek ott hagyni az egészet?

Persze a testem szól, hogy ne tovább. Most, hogy leültem érzem a fáradtságot minden tagomat. Számtalan hibát vétek ebben a szövegben is.

Szép volt. Jó volt. Elfáradtam. Megérte. Akárhányszor megéri. Még többet is megér.

Köszönöm. (Istennek, bogaraknak és mindenkinek)

(Képeik is lesznek. Talán még ma.)