El kéne menni messzire. Felpattanni egy kerékpárra és meg sem állni a világ végéig. Vagy hegyre menni, napokra-hetekre fölé mindeneknek. Ahol friss tavaszi szél fütyül. Ahol végtelen a tér és a szabadság. Ahol rohanhatok körbe-körbe fékevesztett esztelenségemben. Ahol nincs határ, munka, feladata, idő, rend, küzdelem. Ahol lehetek én. El kéne menni. El. Messze.

De nem ilyen egyszerű. Mert már felnőttem: tudom, hogy aki elől menekülök és akit keresek, ő mindig velem van. Lehetek itt is boldog és messze is boldogtalan. Itt gubbasztok felfordult szobám állott levegőjében, és mindenem meg van, ami kellhet.

Akkor is. Elmegyek messzire. Ha nem most, majd a nyáron.