Fehér alapon két széles zöld háromszög. Narancs és sárga három négyzetméteren. Össze-vissza mozdulatok. No meg a levizelt rézlemez.

Nem vagyok otthon a festészetben. A kortárs változatában még kevésbé. Legfeljebb kigúnyoltam, mert nem érdekel, mert nem hat rám, mert nem beszélem a nyelvét.

Mark Rothko egy képeslappá aszott festményét kaptam házifeladatul. Hangi környezetet kellett teremtenem az Okker és Piros, Piroson képéhez. Utánakerestem a neten. Rátaláltam az eredeti hatalmas méreteire, szinte azonos képeire, és Rothko kérésére, hogy mennyek egészen közel a képhez. Elolvastam életrajzát, átolvastam műveinek ismertetését, és megismertem a Rothko kápolnát. Sokat nézegettem, sokat morfondíroztam és sokat kerestem a katarzis érzéseit magamban.
Nem találtam meg. Festészete már nem karattyolás - ki tudok venni belőle szavakat - de még nem érzem. A mécsláng viszont már pislákol bennem és égek a vágytól, hogy Washingtonban meglátogathassam a Rothko szobát.

Terepgyakorlaton a Bostoni Szépművészeti Múzeumba látogattunk. Bő másfél órát töltöttem a kortárs részlegen: hátha beleláthatok a titokba. Mert kell legyen titok, nem csak polgárpukkasztás.
Elhatároztam, hogy nyitott leszek minden újra. Először kétszer körbejártam a termeket, és kerestem, mi érint meg. Lelkem figyelmét aztán három képre irányítottam. Nem olvastam el a megfejtést, lábjegyzetet és magyarázatot. Inkább csak álltam a képek előtt felváltva és ismételve hosszú perceken át. És hagytam magam. Figyeltem szemem mozgását, a lét vibrálását, lelkem rezdülését. Megdöbbentem: nem rezdült, de dorbézolt a lelkem a végtelen gyönyörűségétől, mint mikor a hegyoldalról visszanézek a határra, vagy a 22-es cohasseti szobában felnézek a könyvből az óceánra.
A záró lépés maradt csak hátra, majd eufóriában tekertem haza, mert festmény még nem mozgatott meg úgy, mint Jackson Pollock Number 10 című képe.