Kelemen Sándor tiszteletes még mindig az egykori közösségi ház ajtajára volt kötözve. Nem vágyott ő már mozdulni egy centit sem: elvesztette reményét a hatóságokban, az igazságban, Istenben. A jóságos hívek viszont ragaszkodtak a papjukhoz. Nélküle hogyan juthatnának az Úrhoz - gondolták - ezért fogták és ajtóstul elvitték a templomba, és mivel amúgy is elkopott a régi ajtó a sok jövéstől-menéstől, berakták a papot ajtóstul, kötelestül templomajtónak. Sándor atya meg ha kicsit kelletlenül is, de adta az áldást hol az egész falura - amikor éppen kinyitották az ajtót -, hol meg a templomi szertartás végén - amikor éppen csukva volt. Látványosan morgott Istenre is, a püspökére is, meg az emberekre is. Titokban mégis örült, hogy végre nem kell produkálnia magát, nem kell magasztos tetteket végrehajtania, csak elég áldania és ajtón állnia.

Amikor az Úr a templom előtt karikázott el, éppen nyitva volt az ajtó, és az atya áldást adott a falura, meg a háttérben arra az istenverte útra. Az Úr csöngetett egyet, rámosolygott Sándorra bíztatóan hogy csak így tovább, és gurult is tovább. Kelemen Sándor atya felismerte az Urat. Már sokszor meglepte őt az Isten, és bár olykor nem akaródzott észrevennie, de be kellett lássa, a szíve jobban lát nála. Most sem volt benne kétség, ezért morcosságát maga ellen akarta fordítani, hogy mégis mit keres ő itt az ajtón és miért morcos, amikor az Isten kedvesen karikázik előtte. De Isten vidám csengetése és mosolya az eszétől a szívéig hatolt le és onnan visszatért az eszéig: minden a legnagyobb rendben. Ezzel újult lelkesedéssel … továbbra sem csinált semmit. Maradt az ajtóhoz kötve áldásra tárt kézzel, és hol a templomban, hol a falura szórta az áldást. De most már örömmel. Újra pásztor volt aki vezeti nyáját, de most már tudta, hogy ezt lehet így, szinte mozdulatlanul is. A hívő nép pedig önmaga egy közösséggé lett, és megszervezték egymás látogatását, meg a kórust, meg a komatálat, Sándor atyának pedig vittek enni, inni, és még a liturgiákban is részt vettek. Csináltak ők mindent, amit a kikötözött pap nem tudott. Kelemen Sándor atya meg csak osztotta az áldást, és az Úr szeretete úgy áradt tagról tagra, hogy a falu kőszívű tagjainak recsegve-ropogva elkezdett újra dobogni a szívük. Nem lett egyből hús szívük, és a templomot is sokan kerülték még, de rétegről rétegre hullott le a fájdalom a szívükről és kezdtek újra érezni.