Fábián Béla polgármester éppen a hivatala felé hajtott hatalmas fekete autójával, amikor meglátta az idegen biciklistát. Figyelte egy darabig, hogyan küzd meg az emelkedővel, majd büszkeség töltötte el, amikor látta hogy a biciklista éppen az újonnan elkészült biciklis pihenőben áll meg szusszanni. Csakhogy valami nem stimmelt: az automata fékbeállító és nyomás ellenőrző nem indult el. Ezért gyorsan odahajtott segíteni. No nem a puszta jószándék vezette, hanem a versenyszellem. Amióta a falut kettéválasztották és végre úgy polgármesterkedhetett ahogy akart, le se vette a szemét az egykori falu másik feléről, ott az Út túloldalán. Mindenáron be akarta bizonyítani, hogy az ő faluja a jobb, hogy ő csinálja jobban. Lendülettel megszervezte az oktatást, optimalizálta a most már csak fele akkora népességet kiszolgáló egészségügyi hálózatot, a túloldalon maradt focipálya helyébe pedig egy egész kis stadiont épített, ki tudja milyen pénzből. Valahogy a mutatók mégsem lettek olyan jók. „Oh, a túloldalt ragadtak a gazdagok, meg az értelmiségiek” - nyugtatta magát. De nem nyugodott meg. Ezért végül új mutatókat talált, hogy azokkal igazolja magát, mert szüksége volt az önigazolásra. A boldogság indexre talált rá, és el is kezdte használni. Szakembereket kért föl, hogy mérjék és segítsék a boldogságot. Fábián Bélának legelőször is a polgármesteri hivatalt kellett megváltoztatnia. A szakemberek előírták neki, hogy milyen visszajelzéseket kell adnia, hogy hogyan viszonyuljon a munkatársak hibáihoz és mit kell tennie, ha Piroska néni bekopog, hogy már megint nincs mit ennie, mert valahogy megint eltűnt a nyugdíja. (Természetesen senki nem nyúlt a nyugdíjához. Csak hát eljátszotta az egészet betelefonálós műsorokban.)

Nehezen ment Bélának a változás. Minden porcikája ellenkezett. Legalábbis majdnem minden. De a mutatók már az első lépései után azonnal emelkedni kezdtek. Még jobban belelendült és saját boldogságát nem kímélve küzdött a boldogság index emelkedéséért. Nem is sikertelenül. Lassan megszokta az új módit, még jól is esett neki, és a faluban is terjedt mint a ragály: nem csupán a vidám estéik szaporodtak a falusiaknak, hanem szívükben, kapcsolataikban is egyre több lett a boldogság. Fábián Béla megnyerte a versenyt a falu egykori másik felével szemben: a boldogság index az egekbe szökött. Igaz ekkor már nem is érdekelte Bélát a verseny, hiszen a szakértők utolsó iránymutatása alapján már nem más falvakhoz mérte se a településének, se saját magának a boldogságát.

Így történt, hogy önnön falujának boldogságán dolgozva egyszer csak meglátta az idegen kerékpárost. Az idegen bár nem tartozott a falujához, de mégis - mit nem tesz a hosszú küzdelemből kialakult rutin - ha már ott volt legyen ő is boldogabb, legalább egy picit. Béla ezért odament segíteni az Úrnak az automata fékbeállító rendszerhez. Fábián Béla nem ismerte meg az Urat, pedig kellemesen elbeszélgetett vele a faluról, a jövőről, vágyairól. Csak hazafelé menet vette észre, hogy valami több történhetett ott mint ami, hogy valami lángra gyúlhatott a szívében. Azon kapta magát, hogy már nem érdekli a boldogság index, nem számít a nagy fekete autó, és hogy most olyan nagy vágya lenne csak úgy gyalogolni a faluban és örülni mindennek és mindenkinek. El is hessegette magától ezeket a szokatlan gondolatokat. De azért este elámult feleségén, és életében először teljesen őszinte szívvel mondta ki, hogy „Drágám, olyan jó hogy vagy! Pont így ahogy. Szeretlek.”