Az Úr megállt a temetőnél. Szereti a temetőket: sok-sok csodaszép emlék jön elő olyankor benne. „Életek, küzdelmek, sok-sok szeretet, majd a halál. És aztán… - olyan jóízű nevetés jön rá mindig amikor ez eszébe jut - … aztán szembe kerülnek Velem. Ítélet, vagy hogyan is szokták hívni a papok. Pedig inkább találkozás az. Ahol már időn túl együtt van múlt és jelen, minden amit tett és leginkább ami ő, és aki ő (mármint az elhunyt), és én aki én vagyok (mármint az Isten), és hirtelen mindenre fény derül, és … és az a bamba kép, ahogy rájön, hogy … Oh, olyan jó dolog Istennek lenni.” - engedte el magát az Úr. Most viszont nem a már élő halottak miatt jött, hanem megnézni Mészáros Gabriellát (ifjúkori nevén Faragót) és Szentmihályi Gábort (született Faragót). Oh, hogy micsoda gyűlölet tudott bennük lenni! Féltestvérek. Nem vér szerint, hanem úgy valójában.

Szüleik elváltak, egyikük ide, másikuk oda jutott. (Szidhatnánk talán joggal is a családügyi rendszert, de az Úr pontosan tudta, hogy miért alakult így. És nem bánta meg.) A szülők meg csak gerjesztették a haragot a másik iránt. Szegény gyerekek hát csak azt érezték, amit tanítottak nekik, amit a másikról hallottak: a másik szülő maga az ördög. Ezeknek a fele azért igaz volt, de mit számít az, hogy csak a fele. Olykor még gyűlölködő és fenyegető levelet is írtak a másiknak, amíg tudták a címüket. Később meghalt az anyjuk is, majd az apjuk is, de nem mentek el a másik fél temetésére. „Úgy kell neki, kár hogy nem szenvedett többet.” Végre maguk maradtak. Még nevet is változtattak, hogy ne legyen semmi, ami egykori életükre emlékeztesse őket. Aztán az élet fontosabb volt és erősebb, és elkezdtek többet törődni magukkal mint a gyűlölt, immár halott másik féllel. Egyszer aztán Gábor értesítést kapott, hogy megboldogult apjának mégis csak volt valami telke egy házzal, vagyis csak valami része a csoportos közös osztatlan tulajdonos társaságnak, ami miatt személyesen meg kell jelenjen valahol, mert a bíróság, meg valami kisajátítás, meg út, meg ki tudja. Gábor elment a helyszínre, és igyekezett gyorsan letudni a papírmunkát, de lassan ment a folyamat, hiába segítette a társaságot egy ifjú ügyvéd, aki megdöbbentő ügyességgel kezelte a sok-sok tulajdonos sok-sok akaratát. Gabriella is ott volt, pont ugyanazon okból. Közös hotelben laktak mindketten, és esténként egy-egy sör mellett közösen szidták a többi résztulajdonost, az Út építőit, akik miatt el kellett jönniük a városból, meg egyáltalán az életet. A második héten a közös derpegésükben és sokadik sörük után odáig jutottak, hogy elkezdték sorolni életük legnagyobb ellenségeit. Éjfél lett, mire a legsúlyosabb átkozottakig jutottak: saját testvérükig. Kimondták gyomorból mély érzésekkel a gyűlölt neveket: Gábor, Gabriella. És akkor rájöttek: ők a testvérek, ők egymást gyűlölik. Illetve gyűlölték. Most legalábbis hetek óta jóban voltak. Volt tehát nagy csönd. Kínos döbbenet. És mélyről feltörő hányás. Az talán inkább a mértéktelen alkohol miatt. Hiába, az évek alatt szépen szisztematikusan felépített gyűlölet, lám összeomlott egyetlen hosszú este alatt. Persze kellettek az ismeretlenül együtt töltött esték. Meg az is, hogy többedik szerencsétlenül zsákutcába futó kapcsolatuk után ki-ki a maga módján, de komoly önismereti munkát végzett az elmúlt években. Meg az is, hogy azért voltak bár más-más de jó emlékeik is még a közös életükből. Szóval járták ők, hét éve már járták körbe és körbe ennek a városnak hatalmas falait trombitálva, mire most hirtelen nagy robajjal leomlottak a falak.

A hányós döbbenetes este óta évek teltek el. Lassan alakult a csoda: sok-sok izzadság, küzdelem és idő árán, de szép lassan kezdtek megbocsátani szüleiknek is. Sőt itt-ott már felderengett, hogy szüleik nem is voltak igazán gonoszak, csupán emberek, akik próbáltak szeretni, csak sokszor nem sikerült a félelem és csontig hatoló fájdalom miatt. Gabriella és Gábor összefogtak hát, és egy végső, kicsit trollkodó, de legalább annyira komoly lépésre szánták el magukat: egy sírba helyezik szüleik hamvait. Nesze nekik, találják meg végre újra egymáshoz az utat. Legalább az örökkévalóságban.

Így kerültek ők, a két testvér, éppen oda abba a temetőbe, amerre az Úr is járt. Az Úr pedig kintről nézte az igazi mélységet fekete-humorral álcázó, hivatalosan szabálytalan, de gyönyörű liturgiát. És magában adott egy-egy nagy piros pontot az ötletért a testvéreknek: „talán nekem sem jutott volna eszembe ilyen szép zárás. Igaz a szülők, Ákos és Csenge - mert az Úrnak fontosak az ő neveik is - réges-régen már együtt örülnek velem. És igenis emberek ők: még hasonlítanak is rám.”