Az Úr tovább tekerte öreg biciklijét. Elhagyta a falvakat. Kietlen lett a táj. Forrást már régen látott, és árnyék sem enyhítette a zarándok útját járó Urat. A fák is egészen kiszáradtak a környéken. Pusztaság. Az Úrnak a tájról eszébe jutott a Sínai-félsziget. Látta ószövetségi szemével a népet, a vándorlást, a mannát. Az újra és újra reményét vesztett népet, a lázadó népet, a bálványimádót, az elfordulót, a … Egészen belelovalta volna magát, ha nem látott volna egyidőben az új- és örök szövetségi szemével is. Azzal látta a reményvesztett, küzdő népet, aki rászorul a segítségre. Az újra és újra bocsánatért esedező, az önmagát megszaggató, a hozzá kiáltó népet. Az utat keresőt, a kóborlót, a vándort befogadót, a szabadulást soha el nem felejtőt. Az Úr látta mindezt a kerékpárján gurulva a sivatagoiasodó vidéken, és így nézte a legújabb fajú kaktuszokat, az apró kis állatkákat, a süvítő szelet, és a kislányt a háza mellett a kert és a puszta határán. Életét is adta volna, ha az segít valamit. De most nem volt rá szükség, így inkább lassított a kanyar előtt, és megcsodálta a kislányt.

Katona Mária, akit még csak Marikának ismertek, egy kis édenkert határán állt. Külön álló kis ház, ahol lakott, és körülötte szépen gondozott virágoskert, automata öntözőrendszerrel és vízcsapdákkal. Legmodernebb technika ősi tapasztalatokra építve. A kislány a kert szélén térdelt, és kis ásóval túrta a földet. Ültetett: egymás mellett rendezett sorokba különféle bokrokat és faféléket. Még egész aprók voltak a növények, talán pár évesek lehettek. Mindegyik sor elején tábla, hogy miféle növény és milyen ellátásban részesült. A puszta és a kert határán kelt életre a természet, de ez nem védő kerítésnek készült, sem a zöld kiterjesztésének. A kislány nem ellenséget lát a pusztában: ő már ebbe nőtt bele, ilyennek ismerte mindig. Nem akarja meghódítani és uralni. Hanem be akarja lakni, együtt akar élni vele. Kísérletezik és keresi, milyen növény az, amely szereti a pusztát: nem pusztul bele, de nem is pusztítja el. Hanem él. Komoly kis kutató munka kezdődött a kert szélében, ami a legtöbb tudományos kutatással mégis ellentétben áll. Marika ugyan uralma alá hajtja a világot - ahogy a parancs szól -, de leginkább azáltal, hogy szereti azt a világot, ami körülveszi. Az Úr örömmel látta Marikában a saját képmását: hogy ő ott él őbenne, és ők mégis különböznek, bár a lényegben egyek. Akkor is, ha Marika kutató munkája részben kompenzáció. A békés együttélést azért kutatja, mert odabenn a házban nincs belőle elég. Illetve a világ az, amiben nem maradt semmi a békés együttélésből, és ez a hiány lassan a házba is belerágta magát. Szülei nem a szülei. Házasságuk nem házasság. Mert valami törvény vagy mi azt mondja, hogy így nem lehet. És a suliban is olykor beszólnak neki ezek miatt, de a nagy többség mégis inkább irigykedik. Furcsa az, ahogy él, akikkel él, amiért él. De olyan jól kijönnek ők hárman, úgy szeretik egymást, ahogy igazán: szabadon hagyják és mégis vezetik. Csak sajnos lassan lassan de a külvilág elítélő kirekesztése mégis elkezdte felemészteni belső békéjüket: „Mi lesz Marikával ha miattunk? Vajon tényleg jól szeretjük? Mi van, ha mégis velünk van a »baj«? Miért nem lehet legalább boltba úgy menni, hogy ne ez legyen a téma? Mi csak szeretni próbálunk. Mint mindenki más. Csak egy család vagyunk. Ha épp ilyen is.”

Az Úr nézte még egy darabig Marikát. Először majdnem adott neki egy-két szakmai tippet. Nem is csupán a növénytermesztésre, inkább az életre. Aztán elengedte: szabad akaratot adott neki is, hogy az ember szabad legyen és szabadon találja meg azt, ami neki fontos. Őt, az Urat, a Szeretetet. És Marika igazából már megtalálta. És milyen jó lesz, amikor társra lel hozzá. „Amikor a benne élő én - töpreng az Úr - találkozik a társában benne élő énnel, és mindaz ami nem én - ami talán nincs is, csak annyiban hogy egyéniség - találkozik a másik nem-énnel, és a sok én eggyé lesz, ami mindig is volt.” - És ekkor nagy lendülettel beletaposott az Úr a pedálba, hogy a sok elvontság és már-már misztika helyett folytassa azt, amiért egykor emberré lett: örülni az embernek, megbocsátani, és leginkább szeretni. Akár csak az út szélén egy rozoga kerékpáron.