Szerda délután volt, amikor becsöngetett hozzám. Ott állt a kapum előtt azzal a rozzant kerékpárjával. Persze hogy felismertem, vagyunk azért olyan kapcsolatban. Megláttam és akkor megértettem: biciklivel jött, és nem az Úton. Nem elektromos autóval és nem az Úton. Elsőre a harag kezdett bennem nőni, hogy akkor minek és miért és egyébként is… De gyorsan magam ellen fordultam: „Tehát én rontottam el, tehát nem is az ő kérése volt az Út, tehát valamit nagyon benéztem, tehát ezt is egészen elrontottam! Ezért romboltattam le templomokat, közösségi házakat, falvakat, erdőt-mezőt?! Hogy lehet ilyen… És miért nem szólt senki? És miért… És hogy lehet…” - Még nincs egy perce, hogy megpillantottam az Urat a kapuban és már mindent és mindenkit utálok, leginkább magamat, és az utálat éppen a teljes összetörtségbe és összeomlásba húz le. Megszólal: „Bejöhetek?” Az Isten kérdezi. Tőlem. Hogy bejöhet-e. Aki mindent megalkotott, aki ura a viharoknak és földrengéseknek, aki… és engem kérdez. Hogy esetleg leszek-e szíves és behívom. És megint csak elővesz a kétségbeesés: „Hogyan lehetek ilyen szerencsétlen?!” Meg: „Szedjem össze magamat, mégis csak az Úr ő! Hát nem erre vártam!? Nem ezért építettem az Utat!? Még ha nem is azon jött, meg … ”

Az Úr meg türelmesen vár. Nem nyit be. Szabad vagyok. Lassan értem meg. Talán egy óra alatt, vagy egy év is volt az, de lehet, hogy csak egy perc: „Persze. Gyere.” - Elég idétlen mondat. Istennek. De legalább valami. Ő meg bejön. Leültetem a kanapéra, kínálom teával, pálinkával, mindennel, amim van. Egy teát elfogad - mondja. Még szerencse, mert így teakészítés közben össze tudom szedni magamat. “Legalább teát tudok csinálni. Legalább ezt a kérését megértettem. Ha már az utat ennyire…” Oda viszem. Leültet. Félek. “Most fogja megmondani. Kimondja. Persze megbocsát, de akkor is ki kell mondani: elrontottam.” Vesz egy könnyed, de komoly levegőt és megszólal. Csak három pozitív szó: „Minden rendben van.” De én tiltakozom. Persze csak magamban, de ért engem: „Nem így kellett volna! Mit mondok a többieknek, mire pazaroltam az időt és energiát?!” Zakatol még az agyam, miközben a szívem kezdi érezni már az Úr közelségét. Ő újra mondja: „Minden rendben van.” Szótlan maradok. Lassan gondolatlan is. Egyre mélyebben veszem a levegőt, ahogy lassan megérkeznek a szavak. Agyam nem fogja fel, hogy mi történik. De a szívem igen. És ahogy elcsendesedem, az Úr fogja a teát, megemeli, mint egy ünnepi köszöntőhöz:

„Köszönöm.
És az Utat is!”