Tíz éve, hogy elhagytam Rómát. Tíz éve, hogy egy kápolnában kimondtam, ami már rég evidens volt. Tíz éve, hogy a végtelen boldogságom mellett megismerkedtem a jezsuita rendem sötét árnyaival is.
Az elmúlt tíz évbe, csak rövid pillanatokra térhettem vissza oda, ahol annyi minden született. Akit a Seminario Romanoban szentelnek az örökké a szeminárium tagja marad: küldik a híreket, hívják az ünnepekre, számon tartják az évfordulóikat. Engem nem szenteltek. Énrám az intézmény nem emlékszik.

Szkúnerek, klipperek és más szépséges vitorlások állnak indulásra készen. De én csak topogok a mólón: melyikre szállhatok fel? Lennék én vitorlamester (sailing master, nem boatswain) és kapitányom keze alatt elhajóznék Indiáig.

Az alábbi hatvan másodperc házifeladat gyanánt készült. De félreérthető életcél videó is lehet.

Hóviharra vágyakozom akármikor egy kis faluban éjszakázom télvíz idején. Bárcsak leszakadna a hó. Bár ne lehetne elhagyni a házat és pattogó tűz mellett hintaszékben ücsörögve lehetnék boldog.

Bellovics Gáborral, a frissen fogadalmazott jezsuitával, tavaly ismerkedtem meg. Nem rég kiderült, hogy már 2001-ben találkoztunk és így fontos közös emlékeink vannak.

Zene. Gitáros zenekarban. Zene diák kamara együttessel. Zene. Duettek zenetanárral.

Készült a noviciátus kezdetén (2009) a magyar jezsuiták számára.

2011. szeptember 11-én a pesti jezsuita templomban a déli nyilvános szentmise keretében társaimmal egyszerű örök fogadalmat teszek. Vagyis megfogadom, hogy - Isten segítségével - tisztaságban, engedelmességben és szegénységben fogom leélni egész életemet, valamint be fogok lépni a Jézus Társaságába.

Hetven nap múlva eltűnök a világból. Marad Isten és a többi novícius.

Olyanok vagyunk a magyar társadalomban, mint az elveszett jezsuiták Kínában. Vagy inkább olyanoknak kéne lennünk: olyan felkészülteknek.

Ma kaptam meg a levelet: felvettek a Jézus Társaságába. Fordulópont. Megjegyzendő pont. Persze nem változtat ez semmin. Holnap munka.

„Ma kihirdettem a határidőt: 2040-ig kell a magyar nemzetet a társadalmi és morális válságból kihozni. Ez nem jó jeleket jelentsen, hanem eredményt. Lehet csatlakozni a mozgalomhoz.” aftermodern

A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya idén ünnepli fennállásának 100. évfordulóját. A jubileum örömével hívjuk és várjuknyílt napunkra azokat a fiatalokat, akikben ott motoszkál az érdeklődés, kíváncsiság: hogyan imádkoznak, mivel foglalkoznak, és mit akarnak a mai jezsuiták? Közös imádságra, töltekezésre és találkozásra hívunk.”

Sokan már tudjátok, de néhányan még nem, hogy akkor most mit is fogok csinálni ebben az évben. A jezsuita noviciátus előtti úgynevezett jelöltségi évben lesz részem; itthon leszek, Magyarországon.

Ugyan októberre ki volt tűzve a diakónusszentelésem, de előreláthatólag nem fognak szentelni, mert szeretnék jezsuita lenni. Ez bizony többeket meglepett.

Minden Ádámmal és Évával kezdődött, de hogy ne kelljen annyit, írni inkább csak két évig megyek vissza az időben. Megpróbálom viszonylag részletesen elmesélni, hogy hogyan jutottam idáig. Legalábbis azt, hogy most hogyan látom. Várhatóan az évek során sok minden fog még tisztulni, tisztázódni. Hangsúlyok erre-arra eltolódhatnak. Naplómban visszalapozva így látom a történteket:

Főpásztoromtól kértem, hogy ne szenteljenek föl diakónussá ősszel az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye számára, mert szeretnék belépni a jezsuita rendbe.

Gondolom sokaknak (szinte mindenkinek) hirtelen meglepetés ez a hír. Talán túl hirtelen. Azt feltételezhetnétek, hogy hirtelen jött ötlet. Pedig nem. Már több mint két éve győzköd az Úr.

Tegnap ketten hagyták itt a szemináriumot. Tavaly júniustól máig vagy 15-en mentek el. Több mint 10%. Egy-egy évfolyamban legalább 40%-os a lemorzsolódás a szemináriumi hat év alatt. Baj ez, vagy ennek így kell lennie?