Hírtelen felindulásból egy este letekertem a Tisza-tóra, másnap eveztem nyolc órát és hazatekerem.

Elém ugrott a fránya kátyú és zsupsz belehajtottam. Külső-belső elöl-hátul nincsen többé.

Korábban már írtam a próbálkozásról, hogy a munkába kerékpárral járjak. Akkor elég gyorsan befulladt. De életem első Critical Mass-ja után újabb lendületet és társat kaptam az akcióhoz.

Éppen olvadozik az arcom. A többi részem Dinnyés és Budapest között felolvadt a vonaton. Ma reggel, másfél órával a vonat indulása előtt, még nem tudtam, hogy fotókerékpározást fogok csinálni. A Velencei-tavat tekertem körbe a fényképezőgépemmel.

Naponta többször kerékpározom a Rákóczi úton a Szentkirályi utca és az Erzsébet-híd között. (Nyugi: az Erzsébet-hídtól Hűvösvölgyig kerékpárúton megyek. Csak ezen a kis szakaszon őrültködöm.) A buszsávban közlekedek, mert az a legveszélytelenebb. Így is a sokszor szidott és méltán hírhedt buszsofőrökkel rendszeresen találkozom.

Mivel hidegben nem szeretek várakozni a buszra, ezért inkább kerékpárral közlekedem. Legalábbis részben. Elgurulok a hűvösvölgyi végállomásra, ott lerakom a bicót és buszra ülök. De pont fordítva mint a többség: a városban kerékpározom és Hűvösvölgy környékén buszozom.

Egymás hegyén-hátán álltak a kerékpárok. A fél útpályát elfoglaltuk. Tényleg csak Istennek köszönhető, hogy éppen akkor senki sem jött arra a 409-es úton. Pár perc múlva már alig lehetett átkelni rajta a Ljubljanából száguldó kamionoktól.