Özvegy Feketéné Soós Ágnes éppen átvette a borítékot. Csak semmi legális. De hát melyik öregotthonba lehet ma bejutni kapcsolatok vagy borítékok nélkül!? Megkapta a borítékot, ezért megtette, amit tudott. És sokat tudott, hiszen Soós Ágnes a falu legjobb öregotthonát vezette, a csilli-villi „Szépkorúak otthonát”. Állítólag az Út miatt készült. Egyesek szerint eredetileg közösségi háznak szánták. A faluban mindenki egyetértett abban, hogy közösségi ház csak olyan lehet, aminek az építésében mindenki részt vesz, legalábbis azok biztosan, akik nem gyüttmentek. Az igazaknak még az apjuk meg nagyapjuk építették az egykori kultúrt saját kezeikkel. Csak hát azt már lerombolta az az átkozott cég, és ezt a valamit építették helyette. Az új nem-is-közösségi házba soha nem tették be a lábukat. Üresen állt. Olykor kigyulladt. Mintha átok ült volna rajta. Egyesek szerint még szellemek is laktak benne. Özvegy Feketéné Soós Ágnes már nem hitt a szellemekben. „Pedig…” - kezdte gondolatát az Isten, de inkább visszatért dr. Pataki Tihamér, a már demens jóhírű bíró ágyának széléhez.

Kelemen Sándor tiszteletes még mindig az egykori közösségi ház ajtajára volt kötözve. Nem vágyott ő már mozdulni egy centit sem: elvesztette reményét a hatóságokban, az igazságban, Istenben. A jóságos hívek viszont ragaszkodtak a papjukhoz. Nélküle hogyan juthatnának az Úrhoz - gondolták - ezért fogták és ajtóstul elvitték a templomba, és mivel amúgy is elkopott a régi ajtó a sok jövéstől-menéstől, berakták a papot ajtóstul, kötelestül templomajtónak. Sándor atya meg ha kicsit kelletlenül is, de adta az áldást hol az egész falura - amikor éppen kinyitották az ajtót -, hol meg a templomi szertartás végén - amikor éppen csukva volt. Látványosan morgott Istenre is, a püspökére is, meg az emberekre is. Titokban mégis örült, hogy végre nem kell produkálnia magát, nem kell magasztos tetteket végrehajtania, csak elég áldania és ajtón állnia.

Az Úr végig követte a munkálatokat. És amikor elérkezett az idő, lement a garázsba és elővette a biciklijét. Jó rétegesen öltözött fel, hiszen jöhetett hideg, meleg, eső vagy akár hó. Mert bár tőle származnak a természet minden törvényei, ő maga keveset törődött azzal, hogy milyen időre milyen szokott következni, és inkább a személyek és történetek foglalkoztatták. Tehát az esőkabát mellé, azért egy hószemüveget is berakott a táskájába, majd felült szeretett kerékpárjára, és útnak indult.

Készítsük elő az Úr útját - kaptuk meg a feladatot. Kijelöltük a projektvezetőt, meghatároztuk a mérföldköveket, megterveztük a költségvetést, összeállítottuk a csapatot, és meghívtuk az alvállalkozókat. Kezdődhetett a munka.

³Egy hang kiált: „Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. ⁴Minden völgyet töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, a hegyek ormai legyenek olyanok, akár a völgy. ⁵Akkor megnyilvánul majd az Úr dicsősége, és minden ember látni fogja. Igen, az Úr szája mondta ezt így.”

Rengeteg féle kábelem, átalakítóm, csatlakozóm van. A legtöbbet csak nagyon ritkán veszem elő, de olyan jó hogy ha éppen szükség van a szolgálatomhoz valamire, akkor számíthatok magamra: lesz megfelelő kábelem.

Tudom, hogy ez a hó nem az a hó. Tudom, hogy nincs itt: elvitték, elhamvasztották. Tudom, hogy egy lépéssel se vagyok hozzá közelebb itt a hegyen, mint bárhol másutt a világban. Tudom, hogy feltámad. Tudom, hogy az Úrral van együtt. És végre igazán boldog.

Amikor lerogyhatok egy székre a sarokba és nem kell tennem semmit. Csak ülök és vagyok. Mégis akad egy tál meleg leves vagy egy jó habos kávé, egy meleg radiátor vagy egy megcsillanó napsugár, egy őszinte szó vagy csak közös csönd, egy régi történet vagy aktuális vágyak és remények. Megélem hogy szeretve vagyok, amikor nem küzdök egymagamban, hanem engedem hogy legyek, engedem hogy legyünk. Azt hiszem olyan sokan és sokat szeretnek engem, hogy még bőven van mit megélnem. Meg is próbálom.

Az iskolai lekinapokról szóló kézikönyvemről a Magyar Kurírra írtam egy ismertetőt, amit itt közzéteszek most:

A covid miatt nem mehettünk misére, ez mégis vezethetett (volna) megújuláshoz például a családon belüli imádság terén. Erről írtam a jezsuita blogon.