 |
 |
 |
 |
 |
Azt hiszem szombat volt. Pont búcsú volt aznap. Mi nem a búcsús misére mentünk, hanem még a reggelire. Nem voltak még sokan. Borongós, de szép reggel volt. Lehet, hogy csak azért, mert már a célban voltunk. A mise közben megjött Balláék mamája is, meg Tündi is, meg sok tiszta ruha Borinak, mert õ azért nagyon vágyott arra is. (És õ nem jött haza velünk.) Mise után egyik ferencessel beszélgettünk a kegytárgybolt elõtt. Ez csak azért fontos, mert nem sokkal késõbb ez az atya adta össze Tündit és Márkot.
És igen. Eljött a július is. A hajnali levegõben is érzõdött a július szaga.
Valamikor korán ismételten felkeltünk, de most nehezebb volt árnyékot találni. Így hát egész emberi idõben tudtunk reggelizni. Úgy kb. 10 óra tájban. Mivel a nap most is nagyon sütött, ezért kénytelenek voltunk buszra ülni. Ilyen szomorú volt az életünk. Egy busz bevitt Pásztóra, ahol a másfélórás várakozást kitöltöttük egy vásárlással, evéssel és alvással. Jól bevásároltunk. Készültünk az utolsó estére. A huci-pucira, ki-mit-tudra, a záróestre.
Engem tehát Vácon ért a 30-a. Pontosabban még Vác elõtt pár kilóméterrel. Emlékmise után, és sok-sok utazás után este 6-ra Hollókõn voltam.
A többiek - amennyit nekem elmondtak - Balassagyarmat-Szécsény-Hollókõ útvonalon kerülték el a napsugárzás okozta veszélyeket. Szécsénybe belebotlottak egy Norbinak nevezett egyénbe, akit késõbb én is megismerhettem. Koradélután eljutottak Hollókõre. A templom meletti kis házat szabadság miatt bezárták. Az árnyékos asztalokra fekve punnyadt szegény nép, amíg oda nem értem. Utána együtt punnyadtunk.
Kora reggel volt amikor - ismételten - mindenki arra ébredt, hogy a nap erõteljesen rásüt. Gyorsan elvonult mindenki valhova. Fal mellé, fa alá, ház mögé. Matyi még egy konektort is talált, ami nagyon jól esett a mobiljának. Kanál és tányér helyett töltõt hozott. (És igaza volt. ?
Gyönyörû reggelre ébredtünk. Szinte túl gyönyörûre. Igaz a szúnyogok és a hideg miatt nem mindenki aludt jól. Én jól aludtam. A hajnali turista sem esett átt a pokrócba burkolódzott öcsémen, de nagyot nézett.
Éjjel volt. Felébredtem arra, hogy kopog az esõ a hálózsákomon. Én nem akartam beengedni, de akkor is kopogott. Az ösztönök intettek, hogy fel kell kellni. Kapkodás. Ébredés. Most mi lesz? Húzzuk fel a ponyvát? Végül a passzivitás nyert. Azt mondtuk, hogy nem esik nagyon és talán lassan elmúlik. Abba is hagyta egy picit, de nem lehettünk biztosak abban, hogy nem fog rázendíteni újra. Azért mégiscsak visszafeküdtünk, és aludtunk reggelig. Én legalábbis nagyon jól aludtam tovább. (Többek panaszkodtak a kényelmetlen földre, vagy a hidegre.)
Korán kellett kelni. Valamit bekaptunk, aztán gyorsan csomagolni kellett. Dénes azt mondta, hogy a Ballák eredendõen nem tudnak csomagolni. Ha álltalánosítanék, akkor igazat adnék neki, de én sohasenem álltalánosítok. Legalábbis általában nem. No. Végül mindenki összecsomagolt és elindultunk le, a templomba. Nem késtünk el. Résztvettünk egy szentmisén. Jöt tett az én lelkemnek. A nyugodt szentmise után kezdõdött újra a meló. Cipelni kellett a táskát. Persze elõbb megvártuk, amíg Gábor megszereli a szétesõfélben lévõ táskáját.
Szombat. Reggel. Sõt, hajnal. Öcsém sehol. Pontosabban az éjjeli Hiperkarma koncert kicsit kiütötte. Egyedül indultam a Mechwart térre. Ott megint kicsit csalódtam, mert nem voltunk sokan. Be kell látni, elmaradottak vagyunk; az internet még nem a legjobb szervezési mód. Azért nem törtem le, mert a SztLaci kréme ott volt.
Történt egyszer, úgy 2005 tavasza táján, hogy kiderült a szomorú hír: nem lesz rendes Szent László túra. Szomorúan olvastam az e-mailt. Csak az mentett meg a teljes depressziótól, hogy Dénes megírta, egy hétvége azért lesz. Aztán lassan túltettem magamat az elsõ sokkhatáson. Az életösztön kereledett felül. Élni kell, és táborozni is. Forrt bennem az élet. Nem lehet, hogy csak két napig lássam azt a néhány embert, akivel minden évben egyszer, egy egész héten együtt szoktam élni, valahol a világtól távol, a békés erdõben! Akkor sem lehet!
|
|
|
|
|