 |
 |
 |
 |
 |
Akkor is ugyan ilyen éjjel volt. Már jól esően hűvös volt. A Holdat el-eltakarta egy-egy felhő. Csak akkor nem ismertük az utat.
Most kivételesen nem én, hanem egy zenész. A platán rétegtáborban hallottam olyan „köszönöm”-öt, mint soha se előtte, se utána.
Jó, négy lépés után megállok egy pillanatra. Egy. Kettő. Három. Négy. Na még egyszer: három lépés, és megállok egy kicsit. Már csak száz méter lehet. Egy. Kettő. Elég volt. Nem lehet. Muszáj menni.
Egy éjszaka arra ébredtem, hogy valami röfög a közelemben. Feltehetően egy vaddisznó. Nem mertem kinyitni a szememet, inkább hálózsákostul visszagurultam a sátorba. Könnyű így járni, ha a „cseh” sátraknak nincs elég cöveke.
A minap megijedtem, hogy nem tudom felsorolni az összes mormota tábor helyszínét. (A vezetők nevét meg sem kíséreltem felsorolni.) A feladat tehát adott összegyűjteni a mormota (és pseudo-mormota táborok helyét, témáját, idejét, vezetőit.)
Egymás hegyén-hátán álltak a kerékpárok. A fél útpályát elfoglaltuk. Tényleg csak Istennek köszönhető, hogy éppen akkor senki sem jött arra a 409-es úton. Pár perc múlva már alig lehetett átkelni rajta a Ljubljanából száguldó kamionoktól.
Integettem még utánuk. Majd felvettem a hátizsákomat és nekiindultam a szepezdi domboknak. Csak úgy, érzésre. Ha előző nap kibírtam a hideg Balaton vizét, akkor csak túlélek egy éjszakát az Eötvös-kilátón?!
Sötét éjjel volt már. Tombolt a zivatar. Huszonhét elázott árny menetelt a Balaton felé. "Ott csak találunk valami szállást" - gondolták.
Alig vagyok huszonhárom éves, de annyi szép élményben volt már részem – legfőképpen a nyári táborokban – hogy több könyvbe sem férne bele. Most elhatároztam, hogy időről időre megírom egy-egy régi élményemet, vagy legalább egy rövid részletét.
|
|
|
|
|